| Vissza | |||
NYERŐMAGYAROK.eu — Az ember a siker mögött | |||
A puszta hőseiA puszta hőseiLilla tehenet általában csak tejesdobozon szokott látni, szürkemarhát meg elvétve, egy-egy képeslapon. Nem is sejtette, hogy a következő családi kirándulás alkalmával végre megelevenednek az addig csak nyomtatásban látott jószágok. Pásztó-puszta első ránézésre nem tűnt túlzottan érdekesnek. A déli hőségben szállt a por, szembe, orrba, szájba, fülbe, úgy, hogy a kislánynak köhögnie kellett, amint kiszállt az autóból. Édesapja boldogan mutatott körbe a széles, láthatárig nyúló pusztán: − Megérkeztünk! A lányka lebiggyesztette az ajkát. Úgy tűnt, nem ez lesz élete legizgalmasabb kirándulása. A délelőtt lassan telt, egy tanyán jártak, munkagépeket, mosolygós gazdabácsit néztek. Délután, míg szülei egy környékbeli környezetvédővel beszélgettek, Lilla megunva a sok idegen hangzású szót, kitéblábolt a puszta széléig, s marokra kapva apukája látcsövét kémlelni kezdte a távolt. Messze-messze foltos tehenek sokasága hevert a fűben, legelészett mélán, vagy szundikált a nap szelíd sugarainál. Valahol fent egy madár szelte ketté a mosottkék eget, a kabócák pedig rendületlenül ciripeltek. Mikor történik végre valami kalandos? Ekkor hirtelen valami hideg és nedves ért meztelen karjához. Lilla felsikkantott, s nagyot ugrott ijedtében. Azután kérdőn bámult a semmiből előtűnt, szépséges kis jószágra. Megható, girbegurba lábacskákon állt, pihés, vöröses szőrén megcsillant a napsugár, szemei, mint két bogár, sötéten fénylettek. Egyet csapott fülével, majd megnyalta az orrát. Az lehetett az a nedves valami, ami az imént Lillához ért. − Szia Bocika! – sóhajtott fel a kislány meghatottan. Mire a kis borjú, mert hogy borjú volt, nem vitás, önérzetesen megrázta busa fejecskéjét. − Én szürkemarha vagyok! A lányka újfent végigmérte újdonsült barátja minden kis vörhenyes pihéjét. Nem tűnt éppen szürkének.
− A bundám még pirók színű, tudom, de nemsokára olyan szép szőröm lesz, mint a nagyoknak! – büszkélkedett a kisborjú. Lilla hitt neki… olyannyira édesen dobálta hosszú végtagjait, hogy azt is elhitte volna, hogy maholnap kinőnek a szarvai. − Mit keresel a pusztánkon? – kíváncsiskodott tovább. − Kirándulni jöttünk – felelte Lilla −, de hogy érted azt, hogy ez a ti pusztátok? A kis szürkemarha újabb alkalmat kapott a dicsekvésre. − Úgy, hogy mi vagyunk a legfontosabb lakosok itt! Bizony, a mamám mondta, hogy nélkülünk nem virágzana itt semmi sem! Mert mi legelünk – mondta, s beleharapott a fűbe −, taposunk és trágyázunk! Fontosak vagyunk. Lilla visszaemlékezett szülei és a környezetvédő bácsi beszélgetésére. Valóban szó esett arról, hogy a Pásztói-puszta élővilágának fenntartásához szükséges az okos gazdálkodás, a régi magyar fajták visszahonosítása, és az irányított legeltetés. Egyszerre nem is tűnt annyira hencegőnek az apróság. − Gyere! – hívta a kislányt, majd pedig ugrándozva indult meg a zöld fűben. – Látod azt a pillangót? Nagy tűzlepke, csaknem kipusztult, aztán jöttünk mi! Azon a fán – bökött orrával a távolba – egy kerecsensólyom fészkel. A helytelen gazdálkodás csaknem elpusztította az itteni élővilágot. Ám amióta mi itt vagyunk, visszatérnek az őshonos fajok. − Szóval a gazdátok tényleg azért hozott ide titeket, hogy segítsetek visszaállítani a puszta eredeti arcát? – kíváncsiskodott ki a lánykából életőrző énje. A kisborjú bólogatott. − A mama szerint igen. Mi különleges szarvasmarhák vagyunk, a ridegtartást szeretjük, s ezeket a nagy, alföldi legelőket. A telet és a nyarat is a pusztán töltjük, életünk egybefonódik a szikes élővilággal. A nagy körforgás része vagyunk! Nézd, ott a gulya! Nem is olyan messze hatalmas, sziklaszürke testek tömege tűnt fel a pusztán. A méltóságteljes, gyönyörű állatok hatalmas szarvaikkal egyszerre voltak lenyűgözőek és félelmetesek. Lilla megtorpant. − Gyere, bemutatlak a mamának! – mondta vidáman az apróság. Lilla megsimogatta a pihés, busa fejet. − Azt hiszem, nem kísérlek el odáig− szabadkozott.− De köszönöm, hogy ennyit meséltél, és tudod… valóban nagyon különlegesek vagytok! Mosolyogva figyelte, ahogy a kis, pirókszínű borjú iszkol vissza a gulyához. Egyszerre egész más színben tűnt fel előtte ez az újjáéledt, megmenekült, szépséges Pásztói-puszta. | |||
