A tündérmadár
A tündérmadár
―
Tudjátok mi az a titkos boldogság?
Mindenkinek van ám ilyenje, minden egyes embernek. Anyukádnak, apukádnak, testvéreidnek, barátaidnak, a szomszéd néninek, a szomszéd néni kövér tacskójának, a cicának, akit a kövér tacskó reggelente felugraszt a meggyfa tetejére… Sőt, neked is egész biztosan van valamilyen titkos boldogságod.
Ez a titkos boldogság mindenkinek mást jelent. Lillának, mesém főhősének, a tündérmadár hozta minden délután ezt a nagy-nagy örömöt nesztelenül, óvatosan. Kicsoda Lilla, s mi lehet az a tündérmadár? Igazatok van, beszéljek előbb Lilláról, ha már főhőssé tettük meg.
Hősünk ugyanolyan kisgyerek volt, mint akármelyik harmadikos lányka. Szerette a csokit, de a matek órát kevésbé; jól tudott ugrókötelezni, de a futásban mindig hátramaradt. Ám volt valami egészen különleges benne: legjobban a természetet szerette. Legyen bogár, giliszta, csúszómászó vagy vadmalac, csalán, muskátli avagy vadszeder, Lilla szívében mint egy hatalmas természetvédelmi övezetben, minden élőlény helyet kapott. Legjobban a madarak nyűgözték le, csillogó tollaik, változó röptük, kedves vagy fülsértő hangjuk, ami állandó visszhangot vetett a kertben. Kis, ronggyá forgatott madárhatározója nélkül egy lépést sem tett, sőt, olykor még édesapja távcsövét is kölcsönkérte, amivel igazi, komoly madártudóssá válhatott. Így felszerelkezve kuporodott be bázisára, a szobájában álló óriás, zöld fotelbe. Felkönyökölt a támlára, távcsövét az ablaknak irányította, és uccu neki, indult is a megfigyelés.
A ház piciny kertje persze nem volt egy szavanna, vagy esőerdő nagyvadakkal és színes tukánokkal. Lilla legtöbbször vörösbegyek, cinegék és verebek után leselkedett, néha egy-egy rigó tisztelte meg a csipkebokor ágait. Egy nap azonban különleges vendég érkezett a kertbe.
A tündérmadár – mert Lilla gondolatban rögvest nevet adott neki – gyönyörű szép volt. A szárnyai és a nyaka kékben és türkizben játszottak, hátán barna kis mellény virított, szárnyvégeit pedig mintha fekete tintába mártották volna. Szeme feketével volt kihúzva, csőre, lábai sötétek. Lilla le sem tudta tenni a távcsövet. Csak mikor tovarebbent a jelenés, eszmélt föl s nyúlt a madárhatározóért. Lázasan kezdte böngészni. Szalakóta. Tehát szalakótának hívják a tündérmadarat!
A Lilla szívében lakó vadaspark végre megkapta királynőjét. A kislány napról napra visszavárta az álomszép jelenést, s a tündérmadár lett az ő titkos boldogsága. Ám minél jobban megszeretünk valamit, annál jobban fáj a hiánya. Így mikor hirtelen, egyik nap elmaradt a szalakóta látogatása, Lilla szívébe félelem költözött. Mi történhetett? Távcsöve hiába kémlelte a bokrokat, faágakat, a kerítés pirosra festett léceit… Tündérmadara hetek óta pontos érkezése elmaradt. A kislányt valami rossz előérzet csapta meg.
Gyorsan belebújt a tornacipőjébe és kisietett a kertbe. Riadtan kezdett a kutatásba, s nem kellett sok idő, hogy észrevegye azt az égszínkék tollcsomót a csipkebokor tövében. Ott volt a szalakóta riadtan pislogva, egészen bekuporodva a lehajló ágak alá. Lilla jól látta, hogy egyik szárnyát tehetetlenül lógatja, bár sérülés nem volt rajta. Mi történhetett? De a legfontosabb: mit tehetne érte? Kezdett egészen kétségbeesni.
Ekkor tompa dobbantást hallott a háta mögül, s mikor megfordult, elakadt a lélegzete. Egy óriás kutya ugrott be a kertbe, a lehető legfurcsább, amit valaha látott. Krémszínű szőrét szép, mélyzöld foltok tarkították, szeme aranyzölden csillogott, nyakában piros nyakörv virított. A kutya farkcsóválva furakodott a kislány mellé a bokor alján gubbasztó madárhoz. Lilla, bár tudta, hogy idegen kutyákkal még csak szóba állnia is tilos, erre a hívatlan látogatóra rögvest rákiáltott.
̶ Hagyod békén! Rossz kutya! Eredj! – hessegette riadtan. Még csak az kéne, hogy bántsa szegény szalakótát. A kutya sértődötten pillantott a kislányra, s legnagyobb megdöbbenésére így szólt
̶ A nevem nem rossz kutya, hanem Galagonya! Inkább neked hess, kicsi lány! Hadd csináljam a dolgomat! Segítenem kell a szalakótának!
A kislány szívébe remény költözött, s már azzal sem törődött, hogy a kutya ember-nyelven szólt hozzá.
̶ Meg tudod menteni? –kérdezte izgatottan.
̶ Megpróbálom – felelte Galagonya, miközben fontoskodva szaglászta a beteg szárnyú madarat. – Áramütés. Biztosan rászállt egy villanypásztorra… Gyorsan kell cselekednünk, különben többet nem tudja használni a szárnyát. Elviszem a barátaimhoz, az Életőrzőkhöz, ők meggyógyítják. De sietnünk kell.
Lillában ezer kérdés zakatolt, de inkább elhallgatott. Gyors búcsút intett Galagonyának, aki szájába kapta a szalakótát, s egy perc múlva már a kerítés túloldalán járt. A kislány, még mindig kábán az izgalmaktól, visszament a házba, majd lehuppant kedvenc zöld fotelébe. Csak egyvalami járt a fejében: mikor tér vissza Galagonya, hogy hírt hozzon a titkos boldogságáról?