Amit nem szabad elfelejteni

─ Lilla, van kedved eljönni velem egy koncertre? Kinga néni elviszi az egész énekkart rá, és azt mondta, nagyon jó lesz!

Lilla szélsebesen kapta fel a fejét.

─ Galagonya jöhet?

Tünde arcán egy pillanatra megjelent az őszinte döbbenet, de aztán gyorsan elmosolyodott.

─ Hát persze! Ha szerinted élvezné, ő is jöhet!

─ Jaj de jó! ─ csapta össze a kezeit. ─ Milyen koncert lesz?

Barátnője mosolya még szélesebbé vált.

***

─ Hogy micsoda? ─ horkant fel Galagonya. ─ Egy koncert, ahol falusi nénik fognak énekelni?

Bár a környezetvédelem a szakterülete volt, úgy tűnt, Galagonya a zenében egyáltalán nem ismeri ki magát. Ami azt illeti,

Lilla sem volt nagy műkedvelő zenetudós, de megbízott Tünde ízlésében.

─ Nem akármilyen nénik lesznek, Kelet-Ukrajnából jönnek.

Az életőrző eb még mindig nagyon furcsán nézett a kislányra.

─ S ezeknek a néniknek van egy bandájuk? Rock bandájuk?

─ Nem! Galagonya… ─ temette arcát kezeibe Lilla. ─ A nénik népdalokat fognak énekelni, kelet-ukrán népdalokat. Nem rockot.

─ Akkor nem is ugrálhatok rá?

─ Azt hiszem, nem. Viszont élvezheted. Kinga néni mutatott nekünk egy felvételt róluk énekórán, és tényleg nagyon szépen énekelnek. Olyan szívfájdítósan szépen… népdalokat, balladákat… Ez az első alkalom, hogy eljönnek Magyarországra, és megmutatják a dalaikat. Egy magyar gitárművész, Both Miklós kezdte el összegyűjteni ezeket, még mielőtt végleg elfelejtődnek. Ő hívta el a néniket is, hogy énekeljenek nekünk.

Galagonya, a zöldbundás csodakutya egyre érdeklődőbben hallgatott, Lilla pedig egyre lelkesebben adta át mindazt, amit Kinga néni mesélt nekik.

─ Tudod, nekünk volt Kodályunk és Bartókunk, s még sokan mások, akik végigjárták a magyar falvakat és lejegyezték, felvették ezeket a dalokat. A népdalgyűjtésnek köszönhetően ma ismerjük, sőt hallgatjuk-énekeljük őket. Kelet-Ukrajnában azonban még senki se vállalkozott arra, hogy összegyűjtse a népdalkincset, így félő volt, hogy örökre elveszik.

Érdeklődő fejbillentés, Galagonya koncentrál.

─ Hogyan veszhet el?

─ Úgy, mint az érintetlen természeti területek. A világ gyorsan változik, a társadalom és az emberek is. A fiatalok, akik elszakadnak az otthonuktól, a falusi környezettől, előbb-utóbb elfelejtik ezeket a dalokat. S ha ők nem emlékeznek többé rájuk, akkor ki fog? Ezek a nénik talán az utolsó adatközlők, akik még ismerik ezeket a gyönyörű énekeket ─ magyarázta a kislány.  Csönd. Galagonya megérzett valamit, valami nagyon fontosat, amire ez idáig nem is gondolt.

─ De ha mi meghallgatjuk őket, akkor nem felejtődnek el, ugye?

─ Remélem, hogy nem ─ mondta Lilla mosolyogva.

Aznap este a szabadtéri színpad mellett a sötétben Lilla elgondolkozva cirógatta Galagonya bundáját, aki mindvégig lélegzet-visszafojtva fülelt. A kislány szíve hol nagyon szomorú, hol nagyon boldog volt, hol pedig egyenesen megszakadt… Habár nem értette, miről énekelnek a nénik, akikben folyton folyvást saját nagymamáját látta, úgy érezte, pontosan tudja, mit mondanak a dalok. Nem tudta megfogalmazni, de érezte a szívében, a csontjaiban úgy, ahogy csak a nagyon ősi dolgokat érezheti az ember.