Az élő holtág
―
Bence bácsi, az erdész, ritkán dicsekedett vele, hogy nemcsak remek vadász, de szenvedélyes horgász is. Kedvenc pecázó helye az Ó-Dráva volt.
− Miért Ó? − kérdezte Lilla, miközben elszántan botladozott sárga gumicsizmájában a part menti bozótosban. Őt sem lehetett kihagyni egy ilyen kalandból, főleg, hogy még sosem volt horgászaton.
− Azért − dörmögte hosszú, kusza bajusza alatt, − mert ez a régi Drávának egy leválasztott holtága. Sok-sok éve vágták le a folyó szabályozásakor.
Lilla fejében a fogaskerekek újabbat zökkentek, miközben a kisvödörrel és a halfogásra szánt hálóval követte nagybátyját árkon-bokron-gizen és gazon át.
− Mi az a holtág?
Bence bácsinak nagy türelme volt erdőkhöz, vadakhoz, a horgászathoz és a gyerekekhez.
− A holtág, ahogyan az imént mondtam, a folyó egy ága vagy kanyarulata, amely vagy természetes úton, a hordaléktorlaszok miatt, vagy mesterséges úton, a folyószabályozás során került leválasztásra. Ezekben az állóvizekben (hiszen a holtág gyakorlatilag egy álló vizű tavacska) sokszor nincsen utánpótlás, ezért az évek során kiszáradás lesz a sorsuk. Máskor a folyó egy-egy áradása feltölti a holtágat is, így biztosítva az élet megmaradását.
− Azt hittem − folytatta a kislány, − hogy az ilyen vizekben nem is lehet már élet. Hiszen ezt jelenti a neve is, nem? Holt-ág.
Bence bácsi dörmögősen nevetett.
− Ha nem lenne élet benne, szerinted mit keresnénk erre? Tudod, kicsi lány, ezekben a holtágakban sok-sok hal talál otthonra. Ideális hely az ikrázásra, halbölcsődének is mondhatnánk. No és persze ideális hely a magunkfajta horgászoknak is.
Lilla nem volt annyira biztos benne, hogy a gyakran látogatott pecázóhelyek ideálisak lennének a halak számára, Bence bácsi azonban nagyon elégedetten kezdte lepakolni a horgászfelszerelést egy kicsi, víz melletti tisztásra. Neki tényleg tökéletes horgászhely volt az Ó-Dráva.
Amíg felállítgatta a botokat és elrendezte a vedrek és csalik sokaságát, Lilla is felfedezőútra indult. Csodaszép helyen voltak, susogó lombú fák alatt, árnyak rejtekén, kicsit távolabb pedig kezdődött a holtágba nyúló homokos partszakasz. Itt gázolt bele a sekélyesbe, hogy vödrével és hálójával halacskák után kutasson.
Tűzött a nap, nyári meleg volt. Valahol a közelben gólyák kelepeltek, a zöldes-barnás vízben rákok, apró, síkos testű halak cikáztak. Lilla azonban hasztalan próbálta kifogni őket; a kis, barnás csöppségek folyton-folyvást meglógtak előle. Lassan-lassan unni kezdte az eredménytelen kotorászást, és egyre kedvetlenebbül rázogatta ki hálójából a hínárfoszlányokat és békalencse darabkákat. Ám még mielőtt feladta volna, fénylő pontra lett figyelmes nem is olyan messze.
A többinél jóval nagyobb, szépséges, csillogó pikkelyű halacska vergődött a homokos, sekély vízben. Úszói pirosas színben pompáztak, szeme pedig egészen vörös volt, akár egy ékkő; mintha nem is a látást, csupán a széplést szolgálná. Lillában feléledt a vadászösztön, pontosabban halászösztön, és egy pillanattal később már a hálójában is volt a halacska.
A fény felé fordítva még szebb volt, pikkelyei vakítóan szikráztak, hűvös, selymes teste két tenyerében éppen elfért. Sokáig azonban nem gyönyörködhetett benne, ugyan is a hal hangtalanul, számára mégis jól érthetően kiáltozott.
− Eressz el! Engedj vissza kérlek! Megfulladok idekint!
A kislányt rémület öntötte el.
−Kedves halacska, ne haragudj! − mondta, és futott befelé, a holtág egyre mélyülő vizébe. Ott, ahol már térdét csapdosták és csizmájába kúsztak a hűvös hullámok, a vízbe merítette a hálót. Zsákmánya boldogan úszott ki a csapdából, s azonnal eltűnt a zöldszínű mélyben.
−Várj! −szólt Lilla csalódottan. −Ne menj el csak úgy! Nem akartalak bántani... bocsáss meg! Legalább a neved áruld el, hogy megnézhesselek a halhatározómban!
S lám, csodák csodája, egy-két perc múltán megmozdult a vízfelszín, és hullámfodrok közepette feltűnt a piros szemű, csillogó halacska.
−Jól van, nem kell rögtön megsértődni! − mondta kedvesen. − Képzelheted, hogy megijedtem! De elárulom a nevemet: Bodorka vagyok. Te pedig minden bizonnyal életőrző vagy, másként nem is beszélgethetnénk.
Lilla boldog nevetéssel csapta össze kezeit.
−Kedves Bodorka, köszönöm, hogy visszajöttél! Életőrző vagyok, Galagonya barátja, és a természet barátja... Bence bácsit kísértem el horgászni, és annyira szerettelek volna megnézni közelebbről! Tényleg ne haragudj rám!
−Nem haragszom − válaszolta Bodorka, − de szerencséd van, hogy engem fogtál ki! Mi, bodorkák nem vagyunk veszélyeztetett faj, de ha véletlenül egy szivárványos öklét vagy vágócsíkot fogtál volna ki, nagy kárt is okozhattál volna. Itt az Ó-Drávában egyre több a védett halfaj, ám sajnos az utóbbi időben nem annyira kellemes itt lakni.
−Miért? − kérdeze a kislány gondterhelten. − A horgászok miatt?
− Ugyan, a horgászat a legkisebb gondunk! Látod, te is visszaengedtél a vízbe. Sokkal nagyobb baj az, hogy a meleg idő miatt a holtágban egyre kevesebb víz van, és sajnos a környezetszennyezés, no meg a rossz vízgazdálkodás miatt egyre szűkül az élőhelyünk. Látod, nem véletlenül találtál rám, olyan iszapos már a víz, hogy egészen eltévedtem benne, így kerültem a sekélyesbe.
Lilla elszomorodott. Kívülről nem is látszik, hogy ennyi nehézséggel küzdenek az Ó-Dráva lakói .
−Az életőrzők nem tesznek semmit?
Bodorka felvidámodott.
−De, és épp ebben van a reménységünk! Miután megtudták, milyen gondjaink vannak, nagy munkába kezdtek. Gátakat építenek, hogy több víz maradjon a holtágban, fákat telepítenek, hogy a környező ártéri erdőkbe egyre több védett madár költözzön vissza. A minap láttam, hogy két feketególya is fészket rakott erre. Visszajönnek a vidrák és a hódok, és persze barátaim, a csíkok és öklék. Tudom, hogy nemsokára ismét sok víz lesz a holtágunkban, és visszatér ide az élet!
A kislány megnyugodott; ahol szükség van rá, az életőrzők munkához látnak. Büszkeség öntötte el a szívét, és elhatározta, hogy ha kicsibe is, de segít Bodorkának.
−Bodorka, nagyon örülök, hogy találkoztunk! Most vissza kell mennem Bence bácsihoz, mert már biztosan aggódik értem. Adok egy jó tanácsot; feljebb, annál a fekete nyárfánál horgászik, szólj a barátaidnak, és kerüljétek el azt a helyet ma délután. Nem szeretném, ha bajotok esne!
A halacska hálásan csapott egyet az uszonyával.
−Ez nagyon kedves tőled, életőrző kislány, köszönöm! Vigyázni fogunk!
Ezzel búcsút intett, és el is tűnt a barnás-zöldes hullámok között.
Lilla pedig boldog szívvel ment vissza Bence bácsihoz, aki eleinte derűsen, majd kicsit morcosan várakozott a kapásra. Hiába, azon a délutánon minden halacska messzire elkerülte a horgokat.