Egy kedves vipera

Egy kedves vipera

Lilla vállát új, boldog felelősség nyomta attól a naptól kezdve, hogy Galagonya átadta neki a titkos medált, és az Életőrzők tagjává fogadta. A nyakláncot mindig magán viselte, de általában becsúsztatta a pólója alá. Úgy tűnt, szülei nem is sejtik a dolgot, sőt, még kisöccse, a minden lében kanál Lóci sem gyanakodott. Lilla pedig nem dicsekedett, inkább csöndesen, de élesebb füllel, figyelmesebb szemekkel járt-kelt a környéken, várva, hogy valahol, valakinek segíthessen.

A természet azonban mintha nem tudta volna, hogy egy új, lelkes védelmezőt kapott; nem produkált semmi megmentenivalót. Pedig a kislány úgy végrehajtott volna valami csodálatos, nagyszabású hőstettet! Kiscicákat hazakísérni, éhes sünöket etetni… Bármit, amivel segíthetett volna az állatokon. De napok múltak el eseménytelenül, mígnem egy délután Lilla vágya teljesült.

Egy kedves vipera

Épp hazafelé baktatott az iskolából, álmodozva, elmerengve, élvezve a közelgő nyár melengető sugarait, mikor kiáltás szelte ketté a levegőt.

̶  Segítség!

Lilla azonnal felkapta a fejét a vékonyka hangra. Nagyot dobbant a szíve: valaki, talán épp egy szegény állat, bajban van. Sebesen, mint a szél kezdett el futni a panaszos hangocska irányába.

̶̶  Kérem szépen, ne bántsanak!

A hang arról a kis rétről jött, amellyel Pista bácsi almáskertjei kezdődtek, lent, egészen az utca végén. A rét közepén két fiú hangosan röhögve, hosszú botokkal piszkálgatott valamit, vagy inkább valakit. Lilla ismerte őket, hatodikosok voltak és sokkal nagyobbak nála. Mégis volt annyi bátorsága, hogy rájuk kiáltson.

̶  Hagyjátok békén!

A feltételezett állatkínzók megütközve néztek a kislányra, majd a magasabb gyorsan ráförmedt.

̶  Mit szólsz bele? Menj innen, kiskacsa!

̶  Hagyjátok békén, mert kiabálni fogok Pista bácsinak! – mondta határozottan, s jól teleszívta a tüdejét levegővel, hogy lássák: egy rossz mozdulat, és az almáskert őre máris itt terem. A fiúk egymásra néztek. Úgy tűnt, ismerik már Pista bácsi cirokseprűjét. Grimaszoltak egy csúnyát, majd hanyatt-homlok elszaladtak.

Lilla odasietett, ahonnan a sírós, panaszos hangocska szólt. Azt hitte, egy kiscicát, vagy mókust kaptak el a fiúk, ám amikor közelebb ért, felkiáltott a rémülettől. Egy apró kígyócska volt az áldozat, aki egy felfordított műanyag kosár alatt tekergőzött kétségbeesetten.

A kislány szívébe félelem költözött. Állatszeretet ide vagy oda, de egy kígyó… A kígyókkal nem lehet viccelni. Azok, amik: csúf csúszómászók. Korántsem kiscicák.

̶  Segíts, kérlek! – könyörgött a kígyó. Lilla döntött, s az egyik hosszú bottal lelökte róla a kosarat.

A hüllő egészen pici volt, pikkelyei csiszolt drágakövekként fénylettek. Nem siklott tova a fűben azonnal, hanem kíváncsian kezdett tekergőzni.

̶ Köszönöm, hogy megmentettél! – sziszegte nyelvöltögetve.

Lilla még mindig bizalmatlan volt.

̶  Nincs mit. Nem fogsz megmarni?

A kígyócska megrázta csöpp fejét, a szürke-barna mintás pikkelyek minden mozdulatnál felfénylettek.

̶  Én egy rákosi vipera vagyok, az én mérgem még csak nem is annyira veszélyes. Viszont a tesóm, a keresztes vipera… Vele nem árt vigyázni. Engem se kell össze-vissza fogdosni, nem vagyok én kiskutya. Viszont ne bántsatok, mert lassan végleg a kipusztulás szélére kerülünk. Te is Életőrző vagy, nem? Nektek köszönhetően egyre több kisvipera születik védett környezetben, például a kiskunsági Rákosivipera-védelmi Központban. A kicsiket aztán szabadon eresztik, hogy boldog, önálló viperák legyenek.

̶  De mi történt? Hogy lettetek ilyen kevesen? – kérdezte Lilla szomorúan.

̶ Az ilyen szép réteket felszántották és bevetették, az élővizeinket lecsapolták, és otthonainkat felforgatták az emberek. De talán sikerül átvészelnünk ezeket a nagy, ijesztő változásokat. Ha békében élhetünk, mi nem bántunk senkit, nincs okotok a félelemre. Nem szoktunk csak úgy, viccből megharapni akárkit.

̶ Mindenkinek el fogom mesélni, mekkora veszélyben vagytok! – mondta Lilla komolyan. – Azt is elmondom, hogy nem kell tőletek félnünk. De te is vigyázz magadra, jó? Kerüld el messze a fiúkat. Tudom milyenek, minket is folyton piszkálnak az ebédszünetben.

A rákosi vipera bólintott.

̶  Még egyszer köszönöm, aranyos kislány! Nem felejtem el a jóságodat! Ha bármikor is a segítségemre lenne szükséged, errefelé megtalálsz!

Lillát egészen meghatotta a kígyócska kedvessége. Mosolyogva figyelte, hogyan siklik tova a fűben, hogyan tűnik el aprócska ékszerteste a harsogó zöld réten.

Hazafelé ballagva elcsöndesedett és azon gondolkozott, milyen sokat tanult ma a rákosi viperától. Ha igazi Életőrző akar lenni, nem szabad különbséget tennie szép és csúf, kedves vagy ijesztő állatok között. A vipera nem dédelgetni való kiscica, és jobb elkerülni, mert ki tudja, keresztes-e vagy rákosi, de bántani semmiképp sem szabad.

˄