Kaszó kincsei
―
Lilla családjának egyik legtitokzatosabb tagja Bence bácsi volt. Bence bácsi nem a városban lakott, hanem egy óriási erdő közepén, Kaszó faluban. A nagy családi összejöveteleken keveset beszélt, azt is mindig sűrű bajusza alatt, fojtottan, mintha a meleg szobában is attól félne, hogy elijeszti a vadat. Ám ha Lilla egy csendes pillanatban mellékuporodott, csodálatos történeteket tudott mondani állatokról, növényekről, vadászatokról. Bence bácsi erdész volt, birodalma beláthatatlan, sűrű és titokzatos, alattvalói szárnyasok, négylábúak, föld alatti és föld feletti élőlények. Lilla délutánokon keresztül el tudta volna hallgatni csodásabbnál csodásabb meséit.
Érthető hát, hogy mikor egy nyári napon Bence bácsi meghívta őt egy kis erdőjárásra, gondolkozás nélkül igent mondott. Kora reggel indultak, mint az igazi erdészek, a nap épp csak felkelőben volt.
Az erdő azonban már nem aludt. Madarak ébresztették a többi erdőlakót, a fény ékszerszéppé varázsolta a harmatos faleveleket. Lilla ámulva pillantott ide-oda, miközben megpróbálta tartani Bence bácsi öles lépteit, ami azért sem volt könnyű, mert a csúszós-vizes talajban gyakran lábszárközépig süllyedt. Amikor már tizedjére fogta satuba lábát a sár és latyak, ami lassan, de biztosan kezdett becsordogálni a csizmaszárba, a kislány megtorpant.
− Bence bácsi, miért ilyen cuppogós itt minden? Ennyi eső esett az éjjel? –kérdezte panaszosan.
Az erdész hátrapillantott.
− Ez nem eső, ez a talajvíz.
Lillát annyira nem vigasztalta, hogy immár pontosan tudta, miféle latyak csurog a cipőjébe. Egyre elkeseredettebben bukdácsolt tovább. Cupp-placcs, cupp-placcs, cupp-placcs.
− Szörnyű ez a mocsár! – tört ki kisvártatva. Bence bácsi megtorpant, kalapját kicsit hátrapöccintette. Még Zsemlye, az öreg kopó is várokozóan hegyezte a fülét. – Nem szeretem ezt az erdőt!
Bence bácsi a távolba mutatott.
− Azokat a fákat sem szereted?
Lilla szeme megpihent a nyúlánk, fiatal, bokros lombú fákon. Mohón nyújtóztak az ég felé, mellettük óriás, dús koronájú rokon.
− Éger, kocsányos tölgy, kőris. Őshonos fák, az erdő igazi urai, és csak ebben a nedves, cuppogós környezetben érzik jól magukat. Figyelj a bokrokra! – suttogta Bence bácsi. A kislány hunyorogva, fülét hegyezve követte nagybátyja mozdulatát, mígnem ő is észrevette a sűrűből lassan előóvatoskodó pettyes hátú szarvasokat.
− Dámszarvasok, a dús növényzetben könnyedén elpihennek, nem kell félniük a kíváncsi szemektől. Táplálékuk, otthonuk hozzá van kötve ehhez a mocsaras vizes talajhoz, ami úgy elrontotta a kedvedet. Pár éve azt vettük észre, hogy az erdőtalaj egyre szárazabb, a fák, az állatok veszélybe kerültek. Nedvesség nélkül nincs élet a kaszói erdőben, így hát gyorsan kellett cselekednünk. Hosszú munka eredménye az, hogy most itt cuppog a lábad a mocsárban: mesterségesen kellett visszatartanunk a talajvizet, tavakat létrehozni, és még inkább odafigyelni az erdőgazdaságra. Itt, Kaszó környékén az erdő és a mocsár elválaszthatatlanok.
Lilla szeme előtt hirtelen egészen más arcot öltött a táj. A pettyeshátú szarvasok békésen legelésztek a reggeli fényben, a madarak kórusa megint rákezdett, szitakötők és lepkék cikáztak a friss levegőben, a faóriások lombjai aranyba öltöztek. Mindent áthatott az élet, a zsongás, a frissesség és a szépség. A kislány megértette nagybátyja szavait, és egyszeriben kedves lett neki a nedves föld szaga.
− Bence bácsi, jól tettétek, hogy megvédtétek az erdőt! Ugye megőrzitek ilyennek?
A máskor annyira szótlan, magányos erdész arcán a reggeli fényárhoz hasonló mosoly tűnt fel.
− Együtt őrizzük meg, kicsi lány! – szólt kedvesen, és intett Zsemlyének. A kopó előresietett a zsombékos tavak felé, melyek a messzi fényben úgy csillogtak, mint a drágakő. Drágakő egy óriási, titokzatos, zsongó ékszeresdobozban, Bence bácsi birodalmában.