Képek hangban

Csongor és Lilla mindig szívesen üldögélt együtt iskola után a főtéren, nézve, hogy sétálnak végig a napsütötte kockaköveken a kisváros legkülönbözőbb alakjai. Először mindig az osztálytársak széledtek szerteszét, azután a tanító nénik sietős cipőkopogása, végül aggódó anyukák rosszcsont porontyok rajától övezve. Ám ezen a délutánon egy új alak jelent meg a téren.

̶ Csongor! ̶ kezdte suttogva Lilla, miközben az elegáns, szépen kivasalt ingben sétáló öregurat figyelte. ̶ Csongor, mit csinál az a bácsi? ̶  kérdezte, miközben figyelte, hogyan tapogatózik hosszú, fehér botjával az egyik pad felé, amin aztán óvatosan helyet foglal.

̶  Imre bácsi? Nem ismered őt?  ̶  pillantott rá a fiú mosolyogva. A lányka a fejét rázta.  ̶  Pedig ő meséli a legjobb detektívtörténeteket! Igazán meg kell ismerned! Oda is viszlek…

̶  Nem úgy gondoltam!  ̶  rántotta vissza a kislány.  ̶  Nem láttad? Az a bot…

A fiú arca értetlenből mindentudóvá lett, s nagy felismerés ömlött el rajta.

̶  Lilla, nem láttál még olyan botot?

A lány gyanakodva pislogott. Csongor magyarázón közelebb hajolt.

̶  Imre bácsi nem lát, vak. A bot segítségével tájékozódik.

Most a kislánynak nyílt nagyra a szeme; hogyne, hogy is nem gondolt bele! A sötét napszemüveg, és a fehér bot. Pirulás ide vagy oda, eddig még nem találkozott látássérülttel. Imre bácsi közben morzsát vett elő a zsebéből, és felfordított tenyérrel várta az éhes galambokat, akik már ismerős bizalommal szálltak térdére, karjára. Lillának egyre szimpatikusabb lett, csupán egyvalamitől szorult össze a szíve…

̶  Azért szörnyű lehet!  ̶  sóhajtotta.

̶  Micsoda?

̶  Nem látni.

Csongor elkomolyodott.

̶ Nem könnyű, de sajnálkozni sem szabad! Azzal nem segíthetünk. Inkább próbáld meg elképzelni…

Ezzel Lilla mögé került, és óvatosan letakarta szemeit, úgy, hogy egy fénycsík sem szökött át tenyerén.

̶  Ez nem jó, semmit sem látok  ̶  mondta a lányka panaszosan.

̶  Mégis, mi történik körülötted?

Lilla felkészült rá, hogy tovább nyafogjon, ám hirtelen hangok ütötték meg a fülét. Galambok burukkolása, egy kis bicikli nyekergése, kiabálás, lábdobogás, futásban kifáradt, lihegő gyerekek, harangkondulás, a nap melege a karján, perec illata… Mintha hangokból, érzésekből szőve előtte áll volna az egész tér. Még azt is meg tudta volna mondani, merre nyekereg a kis bicikli.

̶  Látom a teret!  ̶  suttogta.  ̶  Azaz, nem látom, de mégis… sok mindent el tudok képzelni.

̶  Ugye? Valahogy a vakok élete is ilyen lehet, csak az ő szemük elől senki sem emeli el a tenyerét. Viszont a hallásuk sokszor jóval kifinomultabb, mint a miénk. Olyan dolgokat is észlelnek, amiket mi észre sem veszünk.

Lilla arca azonban továbbra is komoly maradt, ahogy az ismét helyet foglaló Csongorra bámult.

̶ De azért jó volna valahogy segíteni őket. Nincs valami gyógymód, találmány, ami megváltoztatná az életüket?

̶  Érdekes, hogy ezt kérdezed! Tudod, épp a minap olvastam egy ilyen navigációs eszközről; leginkább egy sisak és szemüveg együtteseként lehet elképzelni. A külvilág tárgyait, a körülöttünk lévő dolgokat hangjelzésekkel írja le, így segít abban, hogy a vakok kép nélkül is lássanak.

̶  Mint én az előbb!  ̶  szólt lelkesen a lányka.

̶  Csak még sokkal pontosabban!  ̶  hangsúlyozta Csongor.  ̶  Természetesen nem zárhatók ki az utca zajai, így a fejhallgató helyett a fül mögé erősített apró hangszórókon keresztül szólnának az utasítások és jelzések. Nagyban megkönnyítené a vakok önálló, és biztonságos tájékozódását.

Lilla nagyon lelkes lett a szupersisak ötletétől.

̶  Mi lenne, ha meglepnénk Imre bácsit egy ilyen sisakkal?

̶  Sajnos még nem lehet a boltokban kapni, egyelőre csak a tesztelése folyik: vajon tényleg jól segít-e a látássérülteknek. De a kutatásban magyarok is részt vesznek, úgyhogy ha sikerül tökéletesíteni, biztosan nálunk is lehet majd ilyen sisakot kapni. Addig pedig ott a bot…

̶  Meg a vakvezető kutyák!  ̶  fűzte hozzá Lilla, aki mindig szerette kihangsúlyozni az állatok fontosságát.  ̶  Tudod Csongor  ̶  sóhajtotta végül  ̶ , úgy szeretnék tenni valamit Imre bácsiért, akkor is, ha még nem készült el ez a csodasisak!

A fiú rámosolygott.

̶  Akkor mit szólnál, ha odamennénk hozzá, és egy kicsit színesebbé tennénk a délutánját? Az új barátságok mindig vidámmá teszik a napot!

A kislány talpra ugrott, és szélesen elmosolyodott.

̶  Akkor legyen mindhármunknak jó napja!  ̶  és már futott is a galambokat dédelgető öregúr felé.