Meggymag és a zongora
―
Lilla családjának nappalijában állt egy szép, kicsikét vén pianínó. Olykor-olykor édesanyja fellibbentette róla a sötétzöld drapériát, felnyitotta és kezét szeretetteljesen végighúzta a fekete-fehér billentyűkön. Majd leült játszani. Ilyenkor rendszerint Lilla is oda óvatoskodott, s le-le ütött egy-egy sima érintésű billentyűt, bár olyan gyönyörű hangokat, mint anyukája, nem tudott kicsalni belőle. Az ő hosszú, vékony ujjai alatt mint egy szelíd jószág, énekelt, dorombolt, csengett-bongott a zongora.
Mikor Lilla egyedül volt otthon, bátrabban nyitogatta a hangszert. Egy péntek délután is, mikor kicsit hamarabb ért haza az iskolából, kedve támadt megpróbálkozni a játékkal. Fekete-fehér cicája biztató dorombolásától kísérve telepedett a hangszer mellé. Egyenes derékkal, felszegett fejjel, finomnak szánt mozdulattal fogott hozzá a zenéhez, ám bárhogy igyekezett, csak fals szólamok keveredtek ki a kezei alól. Végül elszomorodva vonult vissza a szobájába.
Ám alighogy levetette magát kedvenc, zöld karosszékébe, gyönyörű, csilingelő dallamok zendültek fel a nappaliból. Már megjött volna az édesanyja? Csodálkozva lopakodott vissza a zongorához… és elállt a lélegzete. Meggymag, a fekete-fehér cica lépkedett föl-alá a billentyűkön nagy élvezettel. Mancsa nyomán muzsika támadt, bajusza büszkén rezonált.
− Meggymag! – kiáltott fel Lilla elképedve. – Hát te meg mit csinálsz?
A macska sárga szemei nagyra tágultak a riadalomtól. Leszökkent a billentyűkről a zongoraszékre, és bűntudatosan kezdte tekergetni farkincáját.
− Kérlek, ne haragudj rám! Bocsánat! Csak hát olyan ritkán hagyjátok nyitva… De nem tettem kárt benne, nézd, behúztam a karmaimat! – magyarázta puha mancsát emelgetve.
Lillát most legkevésbé a zongorán ejtett esetleges karcolások izgatták.
− Hiszen te gyönyörűen játszol! Hol tanultad ezt?
Meggymag olyannyira zavarba jött, amennyire macska csak képes ilyesmire.
− Én nem is tudom… olyan szépen dorombol, ha rálépek. Nem tanultam sehol. Még az egérfogásnál, meg a radiátoron való szunyókálásnál is jobban szeretem…
A kislány ölbe kapta a zavart cicát, Meggymag pedig nem értette, hogy az értékes hangszeren való mászkálást miért simogatással, és nem hangos „Sicc!”-cel jutalmazzák.
− Egy zongorázó cica! Meggymag, te egy valódi csoda vagy! Igazi tehetség! Meg kell, hogy mutassunk az egész világnak!
Az ötlettel nem akárkihez futott Lilla; meg sem állt Tündéig. A tündérszép lány már annyi jó tanácsot adott neki, hátha segít Meggymagot híres zongoraművésszé képezni! Nem kellett csalódnia, Tündének ez alkalommal is volt valami remek ötlete.
− Egy zongoristáról kérdezel? Úgy hallottam, a Zeneakadémián most még inkább figyelnek a tehetséges zongoraművészekre. Egy program keretében segítik őket, hogy Európa több országában, sőt, még akár Kínában is koncertezhessenek az igazán tehetséges zenészek. Így a még felfedezetlen fiatalok ismertté válhatnak, támogatókat tudnak találni, oktatókkal és mesterekkel találkoznak.
− Igen – kiáltotta Lilla lelkesen, − pont erre van szükségünk! Ó Tünde, ha hallanád milyen szépen játszik!
− Na de áruld már el végre, hogy kicsoda! − mondta nevetve barátnője.
− Hát Meggymag!
Tünde értetlenül pislogott.
− A cicád?
A kislány boldogan bólintott, és már bele is kezdett volna a végeérhetetlen lelkendezésbe, ám Tünde közbeszólt.
− Sajnálom Lilla, de kétlem, hogy a Zeneakadémia macskák felkarolását is vállalná. Ez a lehetőség tehetséges fiataloknak szól, fiatalembereknek, s nem fekete-fehér cicáknak.
− De hát még a billentyűkön is jól mutat! – görbült le a kislány szája. – Szegény Meggymag, nagyon csalódott lesz. Annyira örült, hogy végre valahára másnak is megmutathatja magát! Ráadásul olyan félénk… szinte rá kellett beszélnem, hogy összeszedje a bátorságát.
Tünde átkarolta az elszontyolodott lánykát.
− No, azért ne lógasd a nózid! Nem mondtam, hogy Meggymag nem koncertezhet!
Pár nappal később a nappalit izgatott zsibongás töltötte meg. A körben felállított kisebb-nagyobb székeken, puffokon, zsámolyokon ott szorongott Lilla összes kedves ismerőse. Tünde, Konrád, Miri, Csongor, mellettük Galagonya lihegett édesanya kedvenc szőnyegén. A nyitott ablakban madarak, szomszéd cicák, galambok hada tolongott, sőt, még a szalakóta is ellátogatott a nagy eseményre.
Mikor mindenki elcsöndesedett, Lilla jelt adott, és a következő pillanatban puha, kecses léptekkel megérkezett Meggymag művésznő, nyakán piros szalaggal, az izgalomtól és a boldogságtól hangosan dorombolva. Meghajtotta magát, majd fölszökkent a leporolt, fényes zongorára, hogy a boldogság kurrogó hangjait felváltsa a pianínó gyönyörű zengése.