Mert énekelni jó

─ Az énekóra arról szól, hogy jól érezzük magunkat.

─ Nem ─ rázta meg tiltakozón a fejét Lilla. ─ Az énekórán énekelni kell. Egyszerre, vagy kánonban. Nézni kell hozzá a szöveget a tankönyvből, és nem szabad túl hangosan énekelni. Mert ha túl hangos vagy, elrontod az egészet.

Már vagy fél órája ezen vitatkoztak. Tünde határozottan azt állította, az énekóránál nincs jobb dolog a világon, talán csak a tesi óra. Csak akkor érzi még magát olyan vidámnak és felszabadultnak, mint mikor a többiekkel együtt tapsolva-dalolva követik Kinga néni hangját. Lilla ellenben állította, semmi sem olyan lehangoló, mint Gizi nénivel szolmizálni, és csapkodva-tapsolva keresni valahol az osztályteremben eltévedt ritmust. Most akkor kinek van igaza?

─ El kéne jönnöd Kinga néni órájára! ─ erősködött Tünde.

─ Csak akkor mehetnék, ha énekkaros lennék ─ mondta savanyúan Lilla. ─ De én nem szeretek énekelni.

Az az élmény örökre beléégett. Kedves, őszi dalt próbáltak, sárga falevelek szerepeltek benne, ő pedig teli tüdőből, boldogan énekelt az osztállyal. Ám Gizi néni hirtelen lefújta a dalt, azzal a sajátos kézmozdulattal, ami úgy néz ki, mintha valami láthatatlan bogarat kapna el a levegőben.

─ Lillácska-Lillácska... énekelj kérlek halkabban, elviszed az egész dalt.

A kislány értetlenül pislogott.

─ Elviszem?

─ Hamis lesz. Énekelj halkabban, jó? Ne rontsuk el a többiek munkáját─ mondta a tanár néni angyali türelemmel.

Lilla ott és először gondolkozott el azon, hogy nincs szép hangja. A felfedezés mélységesen elszomorította. Olyannyira, hogy az énekóra hátralevő részében csak tátogott, mint egy rendes, illemtudó halacska.

─ Lilla, hidd el, szeretni fogod az énekkaros órákat! Megszereted az éneket, ha Kinga néni fogja tanítani neked. Képzeld, ő is része annak a KodályHUB című programnak, ami azért jött létre, hogy megreformálja az énektanítást az általános iskolában.

A kislány gyanakvása nem múlt el.

─ Megreformálja?

─ Hogy is mondjam... megújítsa! Igen, ez a megfelelő szó rá. Kinga néni és a többiek szeretnék, ha igazán élveznénk az énekórát, és örökre megszeretnénk az éneklést. Ezért sokat játszunk, sokat mozgunk, sőt, van úgy, hogy énekelünk és táncolunk egyszerre. Kicsit ilyennek képzelem Kodály Zoltánt is, tudod, a zeneszerző és zenetanító bácsit, akiről ez a szuper program a nevét kapta... szóval olyannak képzelem, mint Kinga nénit. Kedves, szépen zenél és gyönyörűen énekel, imád tanítani és persze nagyon szereti a gyerekeket.

Lilla gyanakvása nagyon lassan tűnt el. Végül azért igent mondott... nagy sokára. Nagyon sokára. Csak egy óra, nem több!

 

─ És akkor még egyszer az Édes rózsámat, rendben, lányok-fiúk? ─ nevetett Kinga néni derűsen, miközben már vezényelt is. Felzúgott az énekkar: "Édes rózsám, szívem kedvese hallod hív az ének, csengőn-bongón szól a víg zene, hadd táncoljak véled...", majd ugyanaz a mozdulat, mellyel az énektanárnők olyan könnyen a markukba kapják a zenét, mintha csak egy kis lepke volna. Az ének abbamaradt, a gyerekek értetlenül pislogtak egymásra. Kinga néni a terem legeldugottabb sarkába pillantott.

─ Lilla, kedvesem, mit csinálsz?

Mert énekelni jó

A kislány egy pillanatra úgy érezte, rögvest újraéli azt az egykori, szörnyű jelenetet. Tetőtől talpig elvörösödött. Kinga néni közelebb lépett hozzá.

─ Lilla, miért tátogsz, mint egy halacska? Nem tetszik a dal?

─ De... de igen, nagyon tetszik ─ dadogott a lányka. ─ Csak tetszik tudni... nekem nincsen szép hangom. Nem akarom

elrontani a többiek munkáját.

Kinga néni szemöldöke magasra szökött.

─ Munkáját? De hát mi most nem dolgozunk, hanem jól érezzük magunkat! A hangodról pedig sajnos addig nem tudom megállapítani, hogy szép-e vagy sem, amíg nem hallom. Szóval bátorság, kicsi lány, és csatlakozz hozzánk! Rendben?

Lilla bizonytalanul bólintott.

─ Jó! Akkor figyelj, mert mindjárt kezdünk. Egy, kettő, hááárom...

A kislány pedig nagy levegőt vett, és kieresztette a hangját. „Édes rózsám, szívem kedvese hallod hív az ének, csengőn-bongón szól a víg zene, hadd táncoljak véled..." ─ zúgott a terem, zúgott a füle, dobolt benne a vér és a boldogság. A szörnyű, fojtogató kő, mintha kikerült volna a torkából. Énekelt.

˄