| Vissza | |||
NYERŐMAGYAROK.eu — Az ember a siker mögött | |||
Pettyek a laponPettyek a laponLilla szép lassan összebarátkozott Imre bácsival, a vak öregúrral, aki minden meleg, napos délután kint üldögélt a városka főterén. Iskola után sokszor odatelepedett mellé a padra, hogy a galambokat etesse és elmesélje, milyen napja volt az iskolában. Imre bácsi jó hallgatóság volt, s ráadásul remek tanácsokat tudott adni, mit tegyen a kislány, ha összekapott a barátnőivel, vagy éppen rosszul sikerült dolgozatot kell hazavinnie. Egyik délután Lilla épp egy csúnya, sértődős jelenetet akart elbeszélni, ezért hát gyorsan szedte a lábát, remélve, hogy idős barátját a szokott helyen fogja találni. S valóban, Imre bácsi megbízhatóan üldögélt a napsütötte padon, és épp egy könyvet olvasott. Lilla lefékezett és megdörzsölte szemeit. Nem képzelődött, az öregúr valóban egy könyvet lapozgatott elmélyülten. A lányka halkan közelebb somfordált, ám a bácsi fülét nem lehetett becsapni. − Á, Lillácska! Szervusz! Hogy vagy? – mosolyodott el a kislány közeledtét hallva. A hátizsákjára akasztott kulcstartó zörgése mindig elárulta. − Csókolom Imre bácsi, köszönöm jól vagyok! – szólt illedelmesen, és letelepedett a padra. − És Imre bácsi? − Remekül fiacskám, remekül! Épp egy nagyon érdekes regényt olvasok. Lilla szemei nagyra tágultak. − Tényleg? Az öregúr felnevetett. − Nem hiszed, ugye? Nézd csak meg magad! Ezzel odaadta a vastag kötetet. Lilla kíváncsian ütötte fel, ám a látványtól a szava is elállt. A könyvben ugyanis nem betűk voltak, hanem számos apró pontocska, melyek sűrűn pettyezték a papírt. Lilla megsimogatta az oldalakat, és csodálkozva érezte, hogy a pontocskák tapinthatóan kidomborodnak, érdessé teszik a lapokat. S ebből állt az egész, hosszú-hosszú regény. − De Imre bácsi! Ebben a könyvben nincsenek betűk! A bácsi újfent nagyot kacagott. − Hát hogyne volnának! Tele van betűvel, sok-sok csodálatosan izgalmas szóval. − Ezek a pontok? − Azok bizony! − És hogyan tudja őket elolvasni? Az öregúr végighúzta az ujjait a lapokon. − Kitapintom őket; úgy is mondhatjuk, hogy az ujjbegyemmel olvasok. Ez a Braille-írás, amit Louise Braille-ről neveztek el, egy tudós, ugyancsak nem látó francia emberről. Lilla ámulva simogatta az oldalakat. − Még sose láttam ilyen könyvet! − Nem is csoda; kevés könyv jelenik meg Braille-írással, és sajnos nagyon sok pénzbe kerül. Ezért is várom annyira, hogy megjelenjen a boltokban a Brailljet. Brailljet? Az meg mi lehet? Lilla el se tudta képzelni, ám Imre bácsi lelkesen tovább magyarázott. − Ez egy olyan, magyar feltalálók által kitalált nyomtató, ami képes lesz Braille-szövegek kinyomtatására is. Sőt! Bármilyen szöveget lefordít majd erre az írásmódra, és egy különleges, por alapú tintával ehhez hasonló, domború pettyekkel teli oldalakat tud majd alkotni. A kislány rögtön megértette a lényeget.
− Így Imre bácsi még többet olvashatna! Nem kellene aggódnia a drága könyvek miatt, igaz? − Így igaz! – szólt az öregúr, és megsimogatta őszes bajuszát. – Sőt, leveleket is írnék, amiket postára adva elküldenék a barátaimnak. Vagy kinyomtatnám az aznapi újságcikkeket, és végre teljesen egyedül elolvashatnám a vasárnapi sportrovatot! Ami pedig a legjobb, hogy ez a nyomtató számunkra is látható képeket tud készíteni ugyanezzel a technikával. Vagyis azokat a fotókat, amelyeket eddig el sem tudtunk képzeli, kitapinthatjuk− a bácsi elmosolyodott. − Láthatnám a kisunokám fényképét, állítólag gyönyörű kislány! Sajnos nagyon messze élnek tőlem. De jó is volna megismerni őt… − sóhajtotta álmodozva. Lilla is mélyet sóhajtott. De jó is volna! Sőt, azzal a lendülettel szaladt volna az áruházakba, hogy megvegye a csodanyomtatót, és a bácsi akkor olvasson sportrovatot, amikor csak akar, és megismerhesse az unokáját. De a Brailljetre várni kell, tenni viszont addig is lehet. − Imre bácsi! – kezdte a kislány. – Én szívesen felolvasom Imre bácsinak a sportrovatot, amíg megjelenik a nyomtató, ha nem baj, hogy egy kicsit akadozok. Levelet is írok, bár néha összekeverem a j és ly betűket. Az öregúr megpaskolta Lilla kezét. − Nagyon kedves tőled, fiacskám, köszönöm! Várni foglak! − Én pedig jönni fogok! – szólt derűsen, és már futott is, hogy megnézze a legfrissebb sportújságokat. | |||
