| Vissza | |||
NYERŐMAGYAROK.eu — Az ember a siker mögött | |||
Ragadozó, nem kártevő!Ragadozó, nem kártevő!Lilla egyik kedvenc elfoglaltsága a megfigyelés. Erre remek helyszín egy magas fa kinyúló ága, ami éppen ránéz a városkát határoló mezőre. Itt szokott hasalni a lányka, ha szülei és ideje engedik, s az apukájától csent távcsővel, meg egy kis elemózsiával felfegyverkezve fürkészi a tájat. A távcső sok titokzatos dolgot megmutat. Ürgék motozását a fűben, vadnyulak szimatolását a bokrok szélén, szarkák, varjak, madarak egymást váltó röptét. Lilla hosszú ideig képes a lomb takarásából szemlélni a mező élő lüktetését, mindent látón, de mások számára láthatatlanul. Ám egy nap nem bírt tovább csendben figyelni. − Jaj ne! Szegényt ne bántsd! – kiáltotta a ragadozó után, aki bár észrevette, de nem méltatta válaszra. Óriás szárnyaival kettőt csapott, s már el is suhant. A kislány megrendülten bámult utána, s teljes szívéből sajnálta a kis bundás rágcsálót. Találkozott már parlagi sasokkal, Galagonyát elkísérve megismerkedett a Szépkarom családdal, és tudta, hogy fontos táplálékuk az ürge… mégis végtelenül fájt a szíve a kis prémbundás jószágért. Még el sem merült igazán a búsongásba, mikor megreszketett a lomb, s az előbb látott hatalmas sas leereszkedett Lilla ágára. A fa megremegett súlya alatt, a lányka pedig majdnem a földre bucskázott ijedtében. − Te kiabáltál utánam? – csattintotta össze csőreit a ragadozó. Lilla jól emlékezett, hogyan kell köszönni sasnak-sólyomnak, s az előtte tornyosuló példány nagyon is úgy tűnt, mint egy szép, kifejlett parlagi sas. Megköszörülte torkát és udvariasan így szólt: − Zsákmánygazdag napot! A sas kicsit meglepődött. − Zsákmánygazdag napot neked is. Milyen udvarias emberfióka vagy! Szóval, miért kiabáltál utánam? A kislány összeszedte minden bátorságát. − Meg akartam menteni az ürgét, amit elkaptál… − Mégis miért? Talán te akartad megenni? − Nem, dehogy! – tiltakozott Lilla, már az ötlettől is borzadozva. – Csak megsajnáltam. A ragadozó elégedetlen hangot hallatott.
− Bezzeg minket nem sajnáltok! A párom egy hete pusztult el, megmérgezték. Most egyedül gondoskodom két éhes fiókáról, és te az ürgéket szánod? A kislány összeszorult szívvel pislogott a feldúlt parlagi sasra. A ragadozószemekben düh és kétségbeesés kavargott. Lillát az előbbinél százszorta nagyobb szomorúság fogta el. − Hogy történhetett ilyen? – suttogta, s már nem is gondolt az ürgére. A madár lehajtotta szép, büszke fejét. − Mi, parlagi sasok, Magyarország egyik legszigorúbban védett madárfaja vagyunk. Kevesen fészkelünk itt, s még kevesebb fióka cseperedik fel, hisz a sűrű zargatások, az emberi jelenlét miatt nem mindig tudunk békében költeni. Ám ennél is súlyosabb csapást jelentenek a mérgek. Sokszor nem is mi vagyunk a célpont, a gazdák meg akarnak szabadulni a baromfiudvart tizedelő rókáktól, más kártevőnek gondolt madaraktól, varjaktól. Csakhogy az így elpusztult állatok húsa is mérgezővé válik, ha pedig mi eszünk belőle, mert az éhség rákényszerít, minket is elpusztít a méreg. A páromnak is ez lett a veszte. Lilla képtelen volt titkolni felháborodását. − De hát ezek a gazdák nem is sejtik, hogy ti is veszélyben vagytok? A sas felborzolta tollait. − Már hogy ne tudnák! Sőt, olyan is előfordul, hogy nekünk szánják a mérget, félve attól, hogy az állataikból akarunk zsákmányolni. Ám velünk együtt sok más ragadozóval és madárral végeznek ezek a csapdák, sőt, azok a szörnyű mérgek még rátok, emberekre is veszélyesek! Mi pedig nem tudunk megmenekülni előlük, ahogy a puskáktól és a fészekfosztóktól sem. − Ez szörnyű! Az Életőrzők nem segítenek rajtatok? – kérdezte a lányka. − De, szerencsére ők mellettünk állnak. Költés idején őrzik a fészket, hogy ne zavarjanak bennünket az emberek, ellátják a sérült sasokat és felnevelik az árva fiókákat. Ha tudják, megbüntetik azokat, akik bántanak minket, de sajnos a mérgezéseket ők sem képesek megakadályozni – mondta a ragadozó madár szomorúan. Lilla segíteni szeretett volna mindenáron. Nézte, ahogy az óriás madár szárnyait bontogatja; vissza kell térnie a fiókákhoz. − Megtennél valamit, pici lány? – kérdezte még utoljára hátrapillantva. – Meséld el majd a többieknek, milyenek is vagyunk valójában. Ragadozók, de nem kártevők. Legyetek ránk büszkék! Ezzel elrúgta magát az ágtól, s egy pillanattal később már csak egy méltóságteljes sziluett volt az égen. | |||
