Vadludak városa

Lilla egyik kedvenc rajzfilmje a Nils Holgersson csodálatos utazása volt. Képes volt hosszú órákon keresztül a televízió előtt ragadni, és lelkesen újranézni egy-egy részt, akár harmincadjára is. A kalandok mellett leginkább a sok-sok kedves, vagy gonoszdi állat, és a szép tájak nyűgözték le, no és persze a főszereplő vadludak.

A ludakat Lilla mindig is kedves, szeretetreméltó madaraknak találta. Leginkább kerekded, bájos alakjuk, mókás totyogásuk és szívhezszóló gágogásuk tetszett neki. Azt azonban biztosan állította, hogy ezek a gömböc madarak amint a levegőbe emelkedtek, azon nyomban levetkezik minden esetlenségüket, és a lég legfenségesebb teremtményeivé válnak. Lilla sokszor vágyott arra, hogy picinyre zsugorodva felkapaszkodhasson egy sima tollas, puha hátra, és messzire repülhessen a vadludakkal, épp, mint Nils a mesében.

 

– Már megint a tévé előtt ülsz? – vakkantott bosszúsan a kislányra Galagonya. Az életőrző csodakutya, mióta elnyerte Lilla édesanyjának kegyeit, be-be jöhetett a nappaliba, és a család ilyen jogú tagjaként komoly felelősségének érezte, hogy kivegye a részét Lilla neveléséből. Sikertelenül.

– Psszt! Most jön a főcímdal! – suttogta a lányka le sem véve szemeit a képernyőről. – Niiiils Hooolgerssoon… ott repül Márton lúdooon!– dúdolta elvarázsolva, miközben a rajzolt meseludak a magasba emelkedtek.

Galagonya rosszallón telepedett a képernyő és a lányka közé.

– Ahelyett, hogy ezt a villogó dobozt bámulod, inkább az igazi vadludakat kellene meglátogatnod!

A kislány kicsit arrébb helyezkedett, hogy a bundás kutyatest mellett is jól lásson.

– Ha tudni akarod, igenis eljutok Svédországba! Már elkezdtem gyűjteni a repülőjegyre, eddig ezerötszáz forintom van. Azaz ezerháromszáz – helyesbített, mikor eszébe jutott, hogy tegnapelőtt meghívta magát fagyizni. Hajj, nehéz dolog a svéd ludakra spórolni!

Az eb nagyot sóhajtott.

– Nem kell olyan messzire menned, a vadludak jönnek hozzánk!

A lányka erre már felkapta a fejét.

– Ide, Magyarországra?

Galagonya elégedett farkcsóválással nyugtázta, hogy kis barátnője figyelme ismét egészen az övé.

– Egészen pontosan Tatára! Ott terül el az Öreg-tó, Magyarország legrégebbi halastava. Télen, mikor a vadludakat a hideg és a fagy északról délre kergeti, sok százan érkeznek ide, hogy nyugalomban átteleljenek. Tata híres az ilyenkor özönszerűen érkező vándormadarakról; minden év novemberében megrendezik a Tatai Vadlúd Sokadalmat, ahol napokon keresztül minden a vadludakról szól. Van madárles, gyűrűzés, játékok és előadások, sőt, még versmondás is a vadludak köszöntésére!

Lilla szemében lelkes lángok ragyogtak. Egy fesztivál, ahol minden a vadludakról szól, még a vers is?

– De olyanok is vannak köztük, mint a mesében? – kérdezte óvatos gyanakvással, ugyanis nagyon megszerette Nils vadludait.

– Ilyenek? Hogyne lennének! A legtöbb a vetési lúd és a nyári lúd, de előfordul  a nagy lilik, a kis lilik, apácaludak, sarki ludak, indiai ludak, és még sorolhatnám. Nem csoda, hogy Tata nem is olyan rég elnyerte a Biodiverzitás Fővárosa Díjat.

Lilla zavartan pislogott.

– Biodiverzitás?

– Az élővilág sokféleségét jelenti. Olyan városok kapják ezt a díjat, ahol nagy gondot fordítanak a természet és a környezet megőrzésére. Tatán nagyon sokat tesznek az élővilágért; ezt a vadludak visszatérésén is láthatjuk, hisz rengeteg madárfaj keresi fel ezt a vidéket évről évre. Ráadásul tudatosan nevelik a város lakóit és a turistákat a természet szeretetére és megóvására; valódi életőrző munkát végeznek.

– Akkor Tata valóban megérdemel minden létező díjat! – kiáltotta a kislány. – Csodajó hely lehet, mikor indulunk?

– Azt javaslom, látogassuk meg novemberben, amikor az egész város a ludakat ünnepli!

 

Pár hónappal később Lilla dobogó szívvel, teljes lényével a látcsőre tapadva figyelte, ahogy ludak százai feketítik be az eget az Öreg-tó felett. Az óriási, színesebbnél színesebb, különlegesebbnél különlegesebb vadlúdcsapatok  zajongva értek a leszállóhelyhez, s amint az úszóhártyás lábak vizet értek, Lilla szíve nagyot dobbant. S bár a nagykabát alatt senki sem látta, remélte, hogy a ludak valahonnan mégis tudják: kedvenc, Nils Holgerssonos pólóját vette fel tiszteletükre.