A puszta hősei

Lilla tehenet általában csak tejesdobozon szokott látni, szürkemarhát meg elvétve, egy-egy képeslapon. Nem is sejtette, hogy a következő családi kirándulás alkalmával végre megelevenednek az addig csak nyomtatásban látott jószágok.

Pásztó-puszta első ránézésre nem tűnt túlzottan érdekesnek. A déli hőségben szállt a por, szembe, orrba, szájba, fülbe, úgy, hogy a kislánynak köhögnie kellett, amint kiszállt az autóból. Édesapja boldogan mutatott körbe a széles, láthatárig nyúló pusztán:

− Megérkeztünk!

A lányka lebiggyesztette az ajkát. Úgy tűnt, nem ez lesz élete legizgalmasabb kirándulása. A délelőtt lassan telt, egy tanyán jártak, munkagépeket, mosolygós gazdabácsit néztek. Délután, míg szülei egy környékbeli környezetvédővel beszélgettek, Lilla megunva a sok idegen hangzású szót, kitéblábolt a puszta széléig, s marokra kapva apukája látcsövét kémlelni kezdte a távolt. Messze-messze foltos tehenek sokasága hevert a fűben, legelészett mélán, vagy szundikált a nap szelíd sugarainál. Valahol fent egy madár szelte ketté a mosottkék eget, a kabócák pedig rendületlenül ciripeltek. Mikor történik végre valami kalandos?

Ekkor hirtelen valami hideg és nedves ért meztelen karjához. Lilla felsikkantott, s nagyot ugrott ijedtében. Azután kérdőn bámult a semmiből előtűnt, szépséges kis jószágra. Megható, girbegurba lábacskákon állt, pihés, vöröses szőrén megcsillant a napsugár, szemei, mint két bogár, sötéten fénylettek. Egyet csapott fülével, majd megnyalta az orrát. Az lehetett az a nedves valami, ami az imént Lillához ért.

− Szia Bocika! – sóhajtott fel a kislány meghatottan. Mire a kis borjú, mert hogy borjú volt, nem vitás, önérzetesen megrázta busa fejecskéjét.

− Én szürkemarha vagyok!

A lányka újfent végigmérte újdonsült barátja minden kis vörhenyes pihéjét. Nem tűnt éppen szürkének.

A puszta hősei

− A bundám még pirók színű, tudom, de nemsokára olyan szép szőröm lesz, mint a nagyoknak! – büszkélkedett a kisborjú. Lilla hitt neki… olyannyira édesen dobálta hosszú végtagjait, hogy azt is elhitte volna, hogy maholnap kinőnek a szarvai.

− Mit keresel a pusztánkon? – kíváncsiskodott tovább.

− Kirándulni jöttünk – felelte Lilla −, de hogy érted azt, hogy ez a ti pusztátok?

A kis szürkemarha újabb alkalmat kapott a dicsekvésre.

− Úgy, hogy mi vagyunk a legfontosabb lakosok itt! Bizony, a mamám mondta, hogy nélkülünk nem virágzana itt semmi sem! Mert mi legelünk – mondta, s beleharapott a fűbe −, taposunk és trágyázunk! Fontosak vagyunk.

Lilla visszaemlékezett szülei és a környezetvédő bácsi beszélgetésére. Valóban szó esett arról, hogy a Pásztói-puszta élővilágának fenntartásához szükséges az okos gazdálkodás, a régi magyar fajták visszahonosítása, és az irányított legeltetés. Egyszerre nem is tűnt annyira hencegőnek az apróság.

− Gyere! – hívta a kislányt, majd pedig ugrándozva indult meg a zöld fűben. – Látod azt a pillangót? Nagy tűzlepke, csaknem kipusztult, aztán jöttünk mi! Azon a fán – bökött orrával a távolba – egy kerecsensólyom fészkel. A helytelen gazdálkodás csaknem elpusztította az itteni élővilágot. Ám amióta mi itt vagyunk, visszatérnek az őshonos fajok.

− Szóval a gazdátok tényleg azért hozott ide titeket, hogy segítsetek visszaállítani a puszta eredeti arcát? – kíváncsiskodott ki a lánykából életőrző énje. A kisborjú bólogatott.

− A mama szerint igen. Mi különleges szarvasmarhák vagyunk, a ridegtartást szeretjük, s ezeket a nagy, alföldi legelőket. A telet és a nyarat is a pusztán töltjük, életünk egybefonódik a szikes élővilággal. A nagy körforgás része vagyunk! Nézd, ott a gulya!

Nem is olyan messze hatalmas, sziklaszürke testek tömege tűnt fel a pusztán.  A méltóságteljes, gyönyörű állatok hatalmas szarvaikkal egyszerre voltak lenyűgözőek és félelmetesek. Lilla megtorpant.

− Gyere, bemutatlak a mamának! – mondta vidáman az apróság. Lilla megsimogatta a pihés, busa fejet.

− Azt hiszem, nem kísérlek el odáig− szabadkozott.− De köszönöm, hogy ennyit meséltél, és tudod… valóban nagyon különlegesek vagytok!

Mosolyogva figyelte, ahogy a kis, pirókszínű borjú iszkol vissza a gulyához. Egyszerre egész más színben tűnt fel előtte ez az újjáéledt, megmenekült, szépséges Pásztói-puszta.

˄