NYERŐMAGYAROK.eu
Az ember a siker mögött
 Nyitólap   Rólunk  Médiatár  Mesetár  Kapcsolat  Archívum 
OK
Akadálymentes verzió
Amit nem érdemes megszelídíteni

Mesék
A tündérmadár
Az Életőrzők
Egy kedves vipera
Jó anyag a műanyag?
Konrád és a járógép
Utcaszínház
Görbecsőr és Szépkarom
A szuperszemüveg
„Szeretnék egy gulipánt!”
Hortobágyi halvacsora
Csodaalga
Lóci színházba megy
A fészektolvajok
Hősök két és négy lábon
A Bátorító Csapat
Hazatérni szabad
Levelek, sünik, lábnyomok
Kincset érő magvacskák
Ragadozó, nem kártevő!
Dr. Rozmaring és Pimpiling
Barát vagy ellenség?
Valami bűzlik
A bogártudós
A puszta hősei
Hová visz a lefolyó?
Képek hangban
Ég és föld között
Kaszó kincsei
Meggymag és a zongora
Cukor nélkül édesebb?
Hasznos hulladék
Pettyek a lapon
Amit nem érdemes megszelídíteni
Kriszti és a városontúl
Pazar vagy pazarló?
Az élő holtág
Vadludak városa
Surrogás
Lőtér, béke, gyurgyalag
Túzokmenyegző
Bányaseb és gyógyulás
Sós, mint a tenger
Veszélyes pihenőhely
Hát a fákra ki vigyáz?
A sasok legjobb barátja
A troli visszatér
Búvárlabdacs bevetésen
Mert énekelni jó
Amit nem szabad elfelejteni
Amit nem érdemes megszelídíteni

Lilla sokáig úgy gondolta, semmi érdekes nem lehet egy száraz fűvel, csenevész bokrokkal tarkított domboldalban. Azonban azzal, hogy életőrző lett, feladatává vált ezekben a kopárnak tűnő tájakban is megpillantani a szépet. Ami olykor csíkos bundában jelenik meg.

Épp Galagonyával kirándultak egy délután a Gödöllői-dombság környékén. A csodakutya hátán bármerre eljuthatott, így egy pillanat alatt a szelíd lankák között találták magukat. Az életőrző eb szerint ezen a területen sok-sok invazív faj szorítja ki a honos élővilágot, ezért fokozottan ügyelniük kell a természet védelmére. Eljöttek hát, hogy felmérjék a terepet.

Míg Galagonya körberohanta a területet, a kislány lecsüccsent a domboldalon, és enyhe unalommal kezdte tekergetni a kezei alá keveredő fűszálakat. A cserjék tüskésen meredeztek szerteszét, a fű sárgásan feküdt el. Tavasz volt, de kopár tavasz. Ám még mielőtt teljesen elunta volna magát, csíkos villanásra figyelt fel a fű között.

Nem káprázott a szeme, egy csodaszép cirmos macska lapult az egyik bokor alján. Lilla nagyon szerette a cicákat, különösen Meggymagot, ám régi vágya volt egy csíkos macska. Mivel nem akarta megijeszteni, egész halkan kezdte a ciccegést.

Amit nem érdemes megszelídíteni

­− Ccc-ccc!

A cica felkapta fejét, szeme nagyra tágult a riadalomtól. Lilla úgy döntött, az egyenes beszédhez folyamodik.

− Hahó! Ne félj tőlem! A nevem Lilla, és csak barátkozni szeretnék veled.

A macska farka az izgalomtól ideges tekergésbe kezdett.

− Szóval életőrző vagy? Mégis mit akarsz tőlem? – kérdezte gyanakodva.

− Megsimogatni – vallotta be a lányka.

− No, azt már nem! Én vadmacska vagyok, nem házi cica, engem nem lehet megsimogatni.

Lilla elképedt. Pedig éppen úgy nézett ki, mint egy jól megtermett házi macska. Ám ahogyan alaposabban szemügyre vette, feltűnt neki a vadmacskákra oly jellemző lekerekített végű farok a fekete csíkozással. Csalódottan hagyott fel tervével.

− Te mit keresel itt? – kúszott közelebb egy kicsit.

Lilla sóhajtott.

− Galagonyát kísértem el, hogy megnézzük, minden rendben van-e errefelé. De fogalmam sincs, igazából mit is lehetne nézni. Minden olyan egyforma és unalmas.

A vadmacska alig fél méterre tőle megtorpant.

− Unalmas? Az élőhelyem a legszebb a szárazgyepek között! Most lehet, kicsit kopárnak tűnik, de gyere csak utánam!

A kislány engedelmesen követte, a csíkokkal tarkított macska pedig megindult a füves-cserjés réten.

− Nappal ritkán sétálok errefelé, főleg mert régen rengeteg salakmotoros száguldozott itt. Ám mióta az életőrzők megjelentek nálunk, minden megváltozott! Kicsit megritkították a bokrokat, hogy ne nyomják el az olyan őshonos növényeket, mint a nagyezerjófű, hangyabogáncs, leánykökörcsin, vagy a bársonyos tüdőfű. A szemetet, amit az emberek csak úgy szétszórtak, összeszedték. A természet lassan kezd újjáéledni, már nem félünk mi, vadmacskák, és a többi állat, hogy el kell költöznünk innen.

Valóban, szemérmes, kékeslila virágok bújtak meg a fű között, leánykökörcsinek. Nem messze tőlük lila fejével ott bókolt a bogáncs, s apró, kék pontoknak tűnt a szelíd, bársonyos tüdőfű. Lilla nemcsak a virágok visszafogott szépségében gyönyörködött, de bájos neveikben is. A vadmacska büszkén pillantott körbe.

− Ugye milyen szépek? Csak várd meg, míg kicsit kizöldül a táj és a bokrok árnyas lombot kapnak. Gyere el nyár elején, nézd meg milyen itt nálunk, és többé el sem kívánkozol innen. Most pedig−emelte nagy, sárgás szemeit a kislányra –, ideje mennem. Nappal van, és én egyre kevésbé érzem jól magam ilyen védtelenül.

A kislány megértően bólintott.

− Vigyázz magadra! Köszönöm, hogy megmutattad az otthonodat. Máshogy szép, mint ahogy megszoktam, de attól még nagyon tetszik – mondta mosolyogva.

A vadmacska elégedettnek tűnt. Vetett még egy búcsú pillantást a kislányra, majd két szökkenéssel eltűnt az egyik cserje ágai alatt, csíkos bundája tökéletesen elrejtette.

Mikor Galagonya visszatért, aggodalmasan kérdezgette a lánykát.

− Mi újság Lilla? Minden rendben van? Nem unatkoztál nagyon?

A kislány merengve üldögélt a füves domboldalon.

− Csak egy kicsit, az elején. De még maradhatnánk egy picit, olyan szép itt…

Közben pedig arra a gyönyörű cicára gondolt, akit nem tudott megsimogatni. Valahogy azonban nem bánta… van, amit nem érdemes megszelídíteni.

NYERŐMAGYAROK.EU
Az ember a siker mögött

Impresszum| Jogi nyilatkozat| Kapcsolat