NYERŐMAGYAROK.eu
Az ember a siker mögött
 Nyitólap   Rólunk  Médiatár  Mesetár  Kapcsolat  Archívum 
OK
Akadálymentes verzió
Ragadozó, nem kártevő!

Mesék
A tündérmadár
Az Életőrzők
Egy kedves vipera
Jó anyag a műanyag?
Konrád és a járógép
Utcaszínház
Görbecsőr és Szépkarom
A szuperszemüveg
„Szeretnék egy gulipánt!”
Hortobágyi halvacsora
Csodaalga
Lóci színházba megy
A fészektolvajok
Hősök két és négy lábon
A Bátorító Csapat
Hazatérni szabad
Levelek, sünik, lábnyomok
Kincset érő magvacskák
Ragadozó, nem kártevő!
Dr. Rozmaring és Pimpiling
Barát vagy ellenség?
Valami bűzlik
A bogártudós
A puszta hősei
Hová visz a lefolyó?
Képek hangban
Ég és föld között
Kaszó kincsei
Meggymag és a zongora
Cukor nélkül édesebb?
Hasznos hulladék
Pettyek a lapon
Amit nem érdemes megszelídíteni
Kriszti és a városontúl
Pazar vagy pazarló?
Az élő holtág
Vadludak városa
Surrogás
Lőtér, béke, gyurgyalag
Túzokmenyegző
Bányaseb és gyógyulás
Sós, mint a tenger
Veszélyes pihenőhely
Hát a fákra ki vigyáz?
A sasok legjobb barátja
A troli visszatér
Búvárlabdacs bevetésen
Mert énekelni jó
Amit nem szabad elfelejteni
Ragadozó, nem kártevő!

Lilla egyik kedvenc elfoglaltsága a megfigyelés. Erre remek helyszín egy magas fa kinyúló ága, ami éppen ránéz a városkát határoló mezőre. Itt szokott hasalni a lányka, ha szülei és ideje engedik, s az apukájától csent távcsővel, meg egy kis elemózsiával felfegyverkezve fürkészi a tájat.

A távcső sok titokzatos dolgot megmutat. Ürgék motozását a fűben, vadnyulak szimatolását a bokrok szélén, szarkák, varjak, madarak egymást váltó röptét. Lilla hosszú ideig képes a lomb takarásából szemlélni a mező élő lüktetését, mindent látón, de mások számára láthatatlanul. Ám egy nap nem bírt tovább csendben figyelni.
Egy kedves, prémes kis ürgét figyelt éppen, amint az orrát emelve a levegőbe szimatolt. A következő pillanatban, egy karmos láb lecsapott, s a távcső már csak a rágcsáló hűlt helyét mutatta. Lilla felkiáltott meglepetésében, főleg, mikor leeresztve a messzelátót, meglátta az óriási sasmadarat, karmai közt a zsákmánnyal.

− Jaj ne! Szegényt ne bántsd! – kiáltotta a ragadozó után, aki bár észrevette, de nem méltatta válaszra. Óriás szárnyaival kettőt csapott, s már el is suhant.

A kislány megrendülten bámult utána, s teljes szívéből sajnálta a kis bundás rágcsálót. Találkozott már parlagi sasokkal, Galagonyát elkísérve megismerkedett a Szépkarom családdal, és tudta, hogy fontos táplálékuk az ürge… mégis végtelenül fájt a szíve a kis prémbundás jószágért.

Még el sem merült igazán a búsongásba, mikor megreszketett a lomb, s az előbb látott hatalmas sas leereszkedett Lilla ágára. A fa megremegett súlya alatt, a lányka pedig majdnem a földre bucskázott ijedtében.

− Te kiabáltál utánam? – csattintotta össze csőreit a ragadozó. Lilla jól emlékezett, hogyan kell köszönni sasnak-sólyomnak, s az előtte tornyosuló példány nagyon is úgy tűnt, mint egy szép, kifejlett parlagi sas.

Megköszörülte torkát és udvariasan így szólt:

− Zsákmánygazdag napot!

A sas kicsit meglepődött.

− Zsákmánygazdag napot neked is. Milyen udvarias emberfióka vagy! Szóval, miért kiabáltál utánam?

A kislány összeszedte minden bátorságát.

− Meg akartam menteni az ürgét, amit elkaptál…

− Mégis miért? Talán te akartad megenni?

− Nem, dehogy! – tiltakozott Lilla, már az ötlettől is borzadozva. – Csak megsajnáltam.

A ragadozó elégedetlen hangot hallatott.

Ragadozó, nem kártevő!

− Bezzeg minket nem sajnáltok! A párom egy hete pusztult el, megmérgezték. Most egyedül gondoskodom két éhes fiókáról, és te az ürgéket szánod?

A kislány összeszorult szívvel pislogott a feldúlt parlagi sasra. A ragadozószemekben düh és kétségbeesés kavargott. Lillát az előbbinél százszorta nagyobb szomorúság fogta el.

− Hogy történhetett ilyen? – suttogta, s már nem is gondolt az ürgére.

A madár lehajtotta szép, büszke fejét.

− Mi, parlagi sasok, Magyarország egyik legszigorúbban védett madárfaja vagyunk. Kevesen fészkelünk itt, s még kevesebb fióka cseperedik fel, hisz a sűrű zargatások, az emberi jelenlét miatt nem mindig tudunk békében költeni. Ám ennél is súlyosabb csapást jelentenek a mérgek. Sokszor nem is mi vagyunk a célpont, a gazdák meg akarnak szabadulni a baromfiudvart tizedelő rókáktól, más kártevőnek gondolt madaraktól, varjaktól. Csakhogy az így elpusztult állatok húsa is mérgezővé válik, ha pedig mi eszünk belőle, mert az éhség rákényszerít, minket is elpusztít a méreg. A páromnak is ez lett a veszte.

Lilla képtelen volt titkolni felháborodását.

− De hát ezek a gazdák nem is sejtik, hogy ti is veszélyben vagytok?

A sas felborzolta tollait.

− Már hogy ne tudnák! Sőt, olyan is előfordul, hogy nekünk szánják a mérget, félve attól, hogy az állataikból akarunk zsákmányolni. Ám velünk együtt sok más ragadozóval és madárral végeznek ezek a csapdák, sőt, azok a szörnyű mérgek még rátok, emberekre is veszélyesek! Mi pedig nem tudunk megmenekülni előlük, ahogy a puskáktól és a fészekfosztóktól sem.

− Ez szörnyű! Az Életőrzők nem segítenek rajtatok? – kérdezte a lányka.

− De, szerencsére ők mellettünk állnak. Költés idején őrzik a fészket, hogy ne zavarjanak bennünket az emberek, ellátják a sérült sasokat és felnevelik az árva fiókákat. Ha tudják, megbüntetik azokat, akik bántanak minket, de sajnos a mérgezéseket ők sem képesek megakadályozni – mondta a ragadozó madár szomorúan.

Lilla segíteni szeretett volna mindenáron. Nézte, ahogy az óriás madár szárnyait bontogatja; vissza kell térnie a fiókákhoz.

− Megtennél valamit, pici lány? – kérdezte még utoljára hátrapillantva. – Meséld el majd a többieknek, milyenek is vagyunk valójában. Ragadozók, de nem kártevők. Legyetek ránk büszkék!

Ezzel elrúgta magát az ágtól, s egy pillanattal később már csak egy méltóságteljes sziluett volt az égen.

NYERŐMAGYAROK.EU
Az ember a siker mögött

Impresszum| Jogi nyilatkozat| Kapcsolat