Bányaseb és gyógyulás
―
Lilla általában szép helyekre szeret utazni. Erdőre-mezőre, folyók vagy tavak mellé, csupa olyan vidékre, ahol él, zsong, teret hódít a természet. Mikor Galagonya újabb kirándulásra hívta, ezúttal egy bánya területére, képzeletében kék vizű, burjánzó erdők, és aranyos csillék elevenedtek meg. Mit sem sejtve mondott lelkes igent az utazásra.
Amikor azonban kinyitotta a szemét a szélsüvítős, hajborzolós út után, csaknem felkiáltott csalódottságában. Egy sivatag kellős közepén álltak, ahol lágy szellő szórta szembe és szájba a finoman szitáló, aranysárgás-vöröses homokot. Körös-körül kietlen, kopár vidék és szívszakasztó sivárság.
– Hova hoztál, Galagonya? – kérdezte zavartan.
– Ez a bánya – szólt az életőrző eb. – Egy bezárt lignitbánya.
A kislány értetlenül pislogott.
– Mi az a lignit?
Galagonya magára öltötte eltéveszthetetlen, méltóságteljes, magyarázó kutyafejét.
– A lignit a kőszenek egy fajtája, közülük a legfiatalabb, még erősen fás szerkezetű szén. Sajnos épp ezért fűtőértéke alacsony, nedvessége és hamutartalma miatt gyenge tüzelőanyag, égésével pedig egészségre káros anyagok kerülhetnek a levegőbe.
Lilla továbbra sem értette a sivatag létezésének okát.
– Akkor miért bányásszák?
– Mert könnyen bányászható, nem túl vastag takaróréteg fedi, és nagy mennyiségben lehet kitermelni. Gazdaságosan elégetni azonban csak erőművekben lehet, így legjobban a villamosenergia-termelésben hasznosítható.
A kislány, bár megértette, mégsem tudta ésszel felfogni, hogy miért bányásszák a lignitet, ha ennyi hátránnyal bír. Ahogy kilábaltak a sivatagból, végre kicsit távolabbról is szemügyre vehették az immár kimerült bányát. A terület óriási sebként éktelenkedett a tájon. Szívszorító látvány volt.
– Tényleg olyan mint a sivatag – suttogta a lányka. – Galagonya, miért vagyunk itt? Itt már nincs semmi élet, csak szomorúság.
Barátja pajtáskodva bökte oldalba.
– Ne szontyolodj el! Azért jöttünk ide, hogy bebizonyítsuk: igenis, lehet élet még egy ilyen kopár, kihalt helyen is! Az életőrzők azon igyekeznek, hogy ezeket a meddő, kietlen földeket újra élővé és termékennyé tegyék.
– Komolyan? És mit termelnének rajta?
– Például bioüzemanyagnak való növényeket. Szójából, kukoricából és repcéből is lehet bioüzemanyagot, ez esetben bioetanolt gyártani. Az autókba tankolva ez az üzemanyag kevésbé károsítaná a környezetet. Másrészről vigyáznunk kell, hogy az élelmiszernövényeink kis részét használjuk fel erre, hisz tudod, a világ sok-sok, kevésbé gazdag országában nagy a szegénység és sok az éhező ember.
– Akkor mi a jó döntés?
– Tudod, kicsi lány, sokszor nincs jó vagy rossz döntés, hanem okos, megfontolt döntések. Ha megtartjuk az egyensúlyt, lesz élelmiszer, és bioüzemanyag is, és újra élettel fognak megtelni az elhagyatott bányák, és más, már nem használt ipari területek. Azért hoztalak magammal ide, hogy lásd, még egy ilyen sivatagos, kopár vidék láttán sem szabad feladnod. Az élet, főleg ha esélyt adsz neki, utat talál magának.
Lilla bólintott. Még mindig mérhetetlen szomorúságot érzett, ha az egykori bányára nézett, de már képes volt lehetőségként gondolni rá. Egyszer talán zöld növények népesítik be ezt a vidéket, gyökeret vernek a homokos talajban, és kitartóan fognak növekedni, mígnem a természeten ütött seb végleg begyógyul.
– Csak hinni kell benne – suttogta elszántan.