Konrád és a járógép
Konrád és a járógép
―
Lilla, a harmadikos kislány és Életőrző, egyre jobban élvezte titkos feladatait. Már nem csak azt leste, hogyan segíthetne az állatoknak, de ügyelt környezete tisztaságára is; ha útszéli elszórt szemetet látott iskolába menet, felszedte és beledobta a legközelebbi kukába. Ha azt vette észre, hogy osztálytársai csak úgy elhajítják az uzsonnás zacskót vagy a papírzsebkendő galacsint, szigorúan rájuk szólt, és igyekezett elmagyarázni nekik, miért is káros a szemetelés és a sok műanyag zacskó használata. Nagyon büszke volt feladataira, s nagyon komolyan is vette őket, barátai és iskolatársai pedig lassan kezdtek felnézni rá. Abba azonban nem is gondolt bele, hogy az iskolában másnak is lehet titkos küldetése.
Egyik nap új gyerek érkezett a hatodikosok közé, egy kisfiú, Konrád. Lilla rögtön felfigyelt rá; nem csak azért, mert korábban még nem látta a nagyok között, de azért is, mert Konrád más volt, mint a többiek. Úgy tűnt, mintha nehezére esett volna a járás, furcsán lépkedett, bizonytalanul, valami furcsa szerkezettel a lábán, egy gurulós járókeretre támaszkodva. De legtöbbször csak üldögélt. Lilla sejtette, hogy valami baj történhetett a fiúval, de nem merte megkérdezni tőle, hogy mi. Úgy gondolta, illetlenség lenne.
Más gyerekekben viszont nem voltak ilyesfajta bizonytalanságok. Bátran faggatták a fiút, sőt, néhányan összesúgtak a háta mögött, s volt, hogy csúfolták is. Lilla fájó szívvel, szomorúan hallgatta ezeket a csúnya megjegyzéseket.
Egy délután Konrád kint üldögélt az iskolaudvar egy padján, és valamilyen regényt olvasott elmélyülten. Mellette a járókeret, lábán a furcsa szerkezet. Hirtelen egy labda pattant mellé a közelben focizó fiúcsapattól, mire az egyikük odakiáltott Konrádnak:
‒ Hé, dobd vissza!
A fiú felnézett a könyvből, és szomorúan a labdára pillantott. Közel volt hozzá, de látszott az arcán, hogy mégis irtózatosan messze.
− Mit bénázol? Mi lesz már? – kiáltotta a labda gazdája, és mérgesen elindult Konrád felé.
Lilla látta mindezt. Egy pillanatig sem gondolkozott, odafutott a fiúhoz, ám akkorra már a focis gyerek is ott volt. Felkapta a labdát, és mérgesen a még mindig üldögélő Konrádra nézett.
− Totál haszontalan vagy!
A fiú nem szólt semmit, csak összevonta a szemöldökét, ám Lilla nem tudta türtőztetni magát.
− Ne beszélj így vele! – kiáltotta dühösen.
− Ne szólj bele, tökmag! – mordult a labdás fiú fenyegetően. Lilla megszeppenve lépett egyet hátra, ám még mielőtt bármi baj történhetett volna, ott termett egy nagyon szép, hosszú, szőke hajú lány. Szigorúan végigmérte a kötekedő fiút, majd kikapta a kezéből a focilabdát és visszahajította a pályára.
− Menj vissza játszani Beni és szégyelld el magad! – szólt keményen. – Csak a butaságodat mutatja, hogy ahelyett, hogy segítenél Konrádnak, bántod és csúfolódsz vele. Gondolkozz el azon, hogy mit tennél az ő helyében!
A fiú mintha kicsit megrémült volna a lány határozottságától, grimaszolt egy utolsót, és visszafutott a pályára.
− A nevem Tünde –fordult mosolyogva Lillához. – Kedves tőled, hogy megvédted Konrádot! Te pedig – mondta komolykodva a fiúnak − igazán visszaszólhatnál már ezeknek a tuskóknak!
− Úgysem értenék meg! – sóhajtotta a fiú.
− De mi történt veled? – bukott ki Lillából.
− Egy betegséggel születtem, aminek a neve cerebralis paresis, azaz CP. Sokkal gyengébbek a lábaim, mint mondjuk a tieid, nem tudom őket úgy mozgatni, és járni is nehéz segítség nélkül.
− És ez a furcsa szerkezet? – pillantott a kislány a Konrád lábait átfogó műanyag vázra. Az oldalán két kis fém dobozka volt, és apró kábelek vezettek ki belőle.
− Ez egy járógép – mondta mosolyogva a fiú. – A kis motorok a fémdobozban segítenek behajlítani a térdem, előre és hátra mozgatni a lábam, így a járókeretre támaszkodva szépen tudok sétálni egyedül is.
− Ráadásul ezt a típust itt, Magyarországon fejlesztették ki kutatók és doktorok, épp az ilyen mozgássérülteknek, mint Konrád! – tette hozzá lelkesen Tünde, majd mérgesen pillantott a focizó fiúk felé. – Persze mindig vannak olyanok, akik nem tudnak mást, csak csúfolódni! Pedig ő is ugyanolyan gyerek, mint bárki más, épp csak nehezebb dolga van, mint nekünk. De ezért nagy ostobaság bántani, hisz nem tehet róla!
Tünde mosolyogva borzolta meg a fiú haját, mint egy nővér vagy anyuka, Konrád pedig nevetve védekezett. „Igazuk van – gondolta Lilla −, Konrád olyan, mint bárki más, pont úgy szeret olvasni, vagy úgy tud kacagni, mint mondjuk ő”. Csak míg Lilla gondolkodás nélkül rohangászhat, a fiúnak komoly feladat akár egy labdát visszadobnia.
„Mostantól az emberekre is jobban fogok figyelni!” – határozta el a kislány, s közben lopva Tündét nézte. Lenyűgözte a lány bátorsága és határozottsága, titokban pedig arra gondolt, hogy éppen olyan, mint egy valódi Őrző.